Kutyasors

Szólítsál gazdi, rád figyelek,
de elég egy füttyöd, máris megyek!
Bárhol is vagyok, futok hozzád,
kedvedre tenni, nagy boldogság!

Csóválom farkam, ez jelzi azt,
hogy jó a kedvem, és ez igaz...
Frissen ugrálok négy lábamon,
nem áll a szőr sem a hátamon.

Füleim hegyezem, szimatolok,
vajon a gazdám, mi jót hozott?
Amikor munkából ő hazatér,
sehol nincs ilyen jó falkavezér!

Rohanok elébe, majd felbukok,
nagy örömömben ugrándozok...
Hadd lássa, ebe hozzá mily hív,
várja őt haza, hű kutyaszív!

Tudom, a gazdám, ha jó vagyok,
hoz nekem sokszor jó falatot.
Jutalomfalat, ez kell nekem...,
de legszívesebben a csontot eszem!

Két lábon kérem, a mancsom kapál,
a levegőben..., így megszán talán.
Legalább látja, hogy szeretem,
s a legszebbik csontot adja nekem.

Nincs nálam boldogabb, ha sétálni megy,
s magával visz engem, micsoda kegy!
Ilyenkor lenézem a többi kutyát,
bár megszagolgatom a lábuk nyomát.

A ronda macskát, ki nem állhatom,
már a tekintetétől, szőr áll hátamon.
Nem értem az embert, ez förtelem,
sohasem kellene egy macska nekem!

Őrzöm a házat, mindig ha kell,
és nem paktálgatok, soha senkivel.
Még a postás bácsit is megugatom,
pedig levelet hoz, ezt én is tudom...

Veregesd a nyakam, simogasd fejem,
mondogassad gyakran -, jól van, hű ebem!
Lelkesen nézek rád, farkam csóválom,
te vagy az én gazdim, s a legjobb barátom!

Van valami, mit nem szeretek,
a nagy kánikulát, a kutya meleget.
Keservesen nézek, gazdám segítsél,
ezzel az idővel valamit tegyél!

Lihegek, szenvedek, kilóg nyelvem már,
nem látod, jó gazdám, betelt a pohár?
Legalább slagot fogj, locsolj le vele,
ne legyen ebednek kutya melege!

Na mindjárt frissülök, ez sok ugatást megér,
de, persze jól tudom, jön még kutyára dér!
Jó gazdám akkor is, kedvez majd nekem,
s a kandalló mellett, lábnál lesz fejem...!

 

 

 

Egy elhagyott kutya keserve

Öreg kutya vagyok, s hontalan
Ugathatnám azt is: boldogtalan.
A gazdám hűtlenűl elhagyott,
A határban a kocsiból kidobott.

Sokáig loholtam kocsija után
Amíg szemem elől elfedte a homály.
Félig döglötten, földig lógó nyelvvel
Tudomásul vettem, hogy őt elvesztettem.

Én hozzá mindig hűséges voltam
Lestem parancsát s azt végrehajtottam.
Kutya-eszemmel ezért nem értem tettét
Oka ennek talán, hogy elért az öregség.

Először gondoltam, csak játszik velem
Mint oly sokszor életemben.
Most érzem ez eset után
Valóság ez, a játék régen volt csupán.

Most gazda nélkül új életet kezdek,
Járom az utcákat, élelmet keresek.
Erdő alján, bozótban álmokat kergetek:
Lesz új gazdám s hozzá hűséges lehetek.

Nem tudhatom valóra válik-e álmom,
A napokat újra kezdem s várom
Ha nem új, a régi gazdám rám talál,
És én őt ismét hűséggel szolgálnám.

 

 

Ha akarna...

"Ha akarna, széttéphetne,
Torkod szétmarná véresre,
Egy harapásába kerülne,
És csuklód már összetörne.

De nem használja fegyverét,
Nem lázad fel a semmiért.
Tűr, amíg lélek tud tűrni,
Sőt, még sokkal tovább is.

És Te, ember, mit művelsz vele mégis?
Lelkedben a felelőtlenségnek határa nincs…
Hű barátodat meggyilkolod,
Szerető szolgád veszni hagyod.

Tanulhatnál tőle, igen,
Mert sokkal tisztább az ő lelke.
A kutyád sosem hagyna cserben,
Védi hálátlan életed!

Tanulj, nem szégyen tanulni,
Tanulj végre már szeretni!
Jobb tanárod pedig ki is lenne
Mint a kutyád személyesen?!

Szeress, nem szégyen szeretni.
Szeress végre már valakit!
Hűen szeress, mint a kutyád,
Ki feláldozná érted magát.

S ha elmész e kis csoda mellett,
Ne azt nézd, hogy ő nem ember.
Azt nézd, mit tanulhatsz tőle,

 

 

Mert lehet, hogy különb, mint Te!

Az ember megölte az egész családomat,
Testvéreimet, szüleimet, rokonaimat...
S most csak rémülten rohanok,
Hogy mit fogok tenni, nem tudom.

Keresztülgázolok a folyón, rohanok előre,
És a fák közt próbálok szökni előle.
Hirtelen éles fájdalmat érzek,
S erőtlenül összeesek.

Az ember most eltalált engem,
És újra családommal leszek!
Most az ember fölöttem áll kegyetlenül, büszkén,
Míg utoljára a Holdra nézek én."

 

Öreg kutyus a menhelyen.

 

Sorban, ahogy rám néztek, elhagyták az ólam,
Öreg, megtört, kiégett, szó sem lehet róla,
Lejárt az ideje, nem fut se nem játszik,
Megcsóválják fejüket: jobb lesz majd egy másik,
Rozzant kicsi öreg, alig tud már menni,
Nem lesz ennek gazdája, soha többé senki.
Volt egyszer otthonom, volt egyszer fekhelyem,
Házamban jó meleg, tálamban élelem.
Fejem őszül, szemem lassan nem lát,
Ugyan, ki akar ilyen elesett kutyát?
Családom úgy döntött, nem vagyok már része,
Mindig útban vagyok, rontom az összképet,
Bármilyen mentség, amit kitaláltak,
Menti-e tettüket, küldtek a halálba.
Itt ülök bezárva, a napok peregnek,
Fiatalabb társaim lassan mind elmennek.
Mikor már majdnem vége a reménynek,
Megláttad arcomat, és megmentettél végre,
Vén lábaim görbék, üveges a szemem,
De érezted még mindig megvan az életem.
Hazavittél, adtál ételt, s puha, meleg fekhelyet,
A te párnádra hajtottam, fáradt, öreg fejemet.
Átöleltél sokszor és játszottál velem,
Halkan fülembe súgtad, mennyire szeretsz.
Életem nagy részét, talán mással éltem,
Ettől csak még jobban megbecsüllek téged,
és ígérem, megteszek mindent, hogy mit kapok,
Visszaadjam neked, érezd hálás vagyok.
Egy hétig vagy évekig, leszek talán veled,
Osztozunk mosolyon, kétségen, könnyeken,
S mikor Isten úgy dönt, végleg el kell mennem,
Tudom, hogy sírni fogsz, meggyászol a szíved,
S mikor elérem a Hidat, hol minden kezdődik,
Lelkem, szívem, hűségem, mind hozzád szegődik,
és hencegek szerte, arról ki vénségem megértette,
Szeretett, ápolt, utolsó éveimet szép emlékké tette.